NYOMTATASHOZ KATTINTS ITT

Latogatas a Polgarmesternel

NYOMTATASHOZ KATTINTS ITT

Ficsor Gyula visszaemlekezesei

Junius, 2002

Kalamazoo, MI, USA

Mivel Német Vendel Polgármester kedves meghívásának nem tudok eleget tenni, hogy mint volt balotaszállási lakos, Balotaszállás 50 éves évfordulói ünnepségén részt vegyek, így egy pár oldalon szeretnék visszaemlékezni Balotaszállás 1952-beni megalakulását körülvevo évekre. Az olvasó elnézését kérem, ha itt-ott túllépek ezen a keskeny ido és tér határon, meg arra is, ha feltételezéseim vagy visszaemlékezéseim nem teljesen helyesek. Szívesen veszek bármi helyesbítést és napvilágra kerülo információt. Hiszen az e-mail, ma már összeköti a Világot és mindenkit el lehet érni egy másodperc töredéke alatt Ficsor@wmich.edu).


2002. február 21-tol március 21-ig Magyarországon tartózkodtunk feleségemmel (sz. Mohácsi Sarolta). 36 évi házasság után eloször voltunk együtt a saját házunkban Kunfehértón, amit a Ficsór szülok és testvéreim építettek 1964-ben miután átköltöztek Balotaszállásról Kunfehértóra. A szülok halála után, (édesapám Ficsór Bálint 1909-1998 és édesanyám sz. Ritter Zsófia, 1915-1999) megvettük házukat, hogy egyre gyakoribb magyarországi látogatásaink alkalmával legyen otthonunk. A mostani látogatás célja a kikapcsolódás volt, az elfoglalt mindennapi életünk után Michigan államban. Ebbe a mondhatnám idillikus légkörbe egy meghívás érkezett Balotaszállás Polgármesterétol, hogy beszéljen velem Balotaszállás fennállásának 50. éves ünnepségével kapcsolatban. Gondolom ebben a meghívásban Edit húgom ( Hegyes Lajosné) is benne lehetett, Gizike postás barátnojén keresztül, aki mint kitunt Németh Vendel Polgármester feleségének, Terikének a novére. Gizike és Terike pedig a néhai nagyon szeretett Nagy Elek postás bácsi lányai.

Egy szép márciusi reggel bekopogtam Balotaszálláson a Polgármesteri Hivatal ajtaján. Egy barátságos, középkorú ember fogadott Németh Vendel, Polgármester szeméjében. Néhány perc múltán már ki is terítettük a régi Halas Járás térképet és igen, Vendel mutatja: itt van rajta a tanya, ahol Gyula te születtél, Göböljárás 85. Göböljárás a nagy halasi járás egy kis tanyavilága volt. A várost (Kiskunhalast) Bajusz bácsi kézbesíto kötötte össze a tanyavilággal. Bajusz bácsinak nagy bajusza volt és bojtos gombú hivatalos sapkája ami hasonlított a 45 elotti rendorökre és katonatisztekre. Bajusz bácsi könnyu csézáját egy szép ló húzta, aminek az istrángja szíjból volt és nem közönséges kötélbol. Így ment Bajusz kézbesíto tanyáról-tanyára és vitte ki a hivatalos papírokat a városból. Persze a kézbesítot és lovát jól tartották a tanyákon. A térkép tanulmányozás után Vendel felajánlotta, hogy nézzük meg a Ficsór tanyát és utána kerüljük meg egész Balotaszállást. Mondom neki, Vendel én ebbol az élménybol nem akarom a feleségemet kihagyni, aki ebben a pillanatban egyik nagynénjét látogatta Halason, szül. Rapcsányi Zsófikát (késobb Vicsek Benoné), egy volt balotai (sasheveroi) lakost. A szót tett követte és felvettük Saroltát Halason és így együtt indultunk vissza Balotaszállás felé, a mostmár sima aszfaltos úton, amit annakidején olyan sokszor megtettem egy döcögos paraszt kocsin. Ahogy fele útján járunk, megkérdem Vendelt: elmehetnénk a gajdói úton? Persze, mondja o, így megmutathatom azt a tanyát is, ahol én születtem Alsószálláson. Meg is mutatta tanyájukat a távolban a vasúton túl. Közben meghatóan beszélt korai apai árvaságáról és gyermekkoráról.

1945 tavaszán egy este nagy csörömpöléssel jön ám néhány orosz katona a Sarokéktól egyenesen a bozótos erdon keresztül és mondogatják ám "Jaj Istenem! Jaj Istenem!" ugyanolyan mélykúti kiejtéssel, mint Sarok nénié. Ezt a szép magyar kifejezést nyílván Saroknéni jajveszékelésébol tanulták ezek a váratlan látogató katonák. Erre persze a fiatalabb nok uzsgyi a szalmakazalba épített rejtekhelyükre. Kitunt, hogy a nagy csörgés-zörgést telefonjavító felszereléseik okozták, mert ezek az orosz katonák telefonisták voltak akik javították a háború alatt leszakadt telefonvezetékeket a vasút mellett. Ezek a szegény oroszok, mint oly sok másik társaik, nekem úgy tunt, szelídek voltak mint a galambok. Csak kértek egy kis "kapusztát" (káposztát) és "vinát" (bort). A káposztát leöntötték napraforgó olajjal és itták hozzá a vinát. A kisebb gyerekeket meg a térdükre ültették, és nem egyszer elkezdett a könny pörögni az arcukon, amikor a saját gyerekeikre és az otthonhagyott családjukra emlékeztek. Egy másik orosz katona csoport meg egy kis vina után haragosan kijelentette: Gitler (Hitler) káput, és amikor hazamegyünk akkor meg Sztálin káput- és minden félreértés elkerülése végett elhúzták a nyakukon keresztül az ujjuk. Azért Sztálin se hagyta magát. Mint tudjuk sok nyugatról hazatéro szovjet katona koncentrációs táborban végezte, mint többek között kedves orosz íróm, a Nobel díjas Alexander Solzenyitsin is.

Lehet, hogy mert én az orosz katonákat gyerekkoromban megismertem, így meg tudtam különböztetni a jóravaló orosz embereket a Sztálinista elnyomóiktól a késobbi években. Mint egyetemistának volt alkalmam megismerkedni orosz tisztekkel, akik muvelt és kedves emberek voltak. A következo eset az 56-os forradalom alatt történt: november 4. után, ahogy a szovjet katonák visszajöttek unokatestvérem Gubacsi Laci (késobb Bács-Kiskun megye tisztiorvosa) és én céltudatosan kimentünk az utcára, hogy megszegjük a kijárási tilalmat. Persze eloször jól körülnéztünk nincsenek-e tankok a közelben. Egyszercsak ahogy kereszteztünk egy utcát elkezdenek a géppuskagolyók ugrálni körülöttünk az aszfalton. Valahogy ezt a tankot nem vettük észre. Egymásra néztünk Lacival és mindketten tudtuk, hogy ezek figyelmezeto lövések voltak. Gyorsan beugrottunk a legközelebbi kapu alá. A mai napig tisztelem az orosz kultúrát és embereket, és egy bizonyos fokig talán az életem is köszönhetem nekik. Egy pár évvel ezelott a feleségemmel együtt könnyezve olvastuk végig Leo Tolsztoj egyik mestermuvét Anna Kareniná-t. Fiunk, a magyarul tökéletesen beszélo amerikai hegedumuvész Philip Gyula Ficsor, mély átérzéssel játsza a nagy orosz zeneszerzok muveit éppúgy, mint a magyar zeneszerzokét, Bartókét vagy Kodályét. Persze voltak orosz katonák, akik raboltak, eroszakoskodtak, vagy éppen csirkét vadásztak géppisztollyal a Göböljárás 85-i tanya udvarán. Egyszer egy orosz katona beállt a disznóól ajtajába (ez még az álló piros cserepes istálló út felöli végében volt) és belott a disznóólba puskával. Egyik süldo aztán el is esett, amit feldobtak a kocsira és elvágtattak vele. Viszont a másik süldo meg az elso combjába kapta a golyót, de túlélte. El is neveztük Sántának. Még arra is emlékszem, hogy Sántából hízó lett (végig sántított). Sánta túlélte az orosz disznóvadászatot, de nem élte túl Édesapám nagykését. Kérdeztük is Édesapámtól: nem sajnálja a disznóba belenyomni a kést? Mire O: nem én fiam, csak úgy nyomom, mintha egy tökbe nyomnám. Annak idején a disznókat még szalmával pörkölték, hogy jó ropogós legyen a szalonna bore. Mi gyerekek meg alig vártuk, hogy a disznó füle hegye jól megpörkölodjön és könyörögtünk a böllérnek, hogy vágjon belole egy kicsit amit meg is tett, és amit mi azonnal minden fuszerezés nélkül megettünk.

1945 oszen egy este nagy csorompolessel jon am nehany Orosz katona a Sarokektol egyenesen a bozotos erdon keresztul es mondogatjak am "Jaj Istenem, Jaj Istenem" ugyanolyan melykuti kiejtessel mint a Sarok neni. Ezt a szep Magyar kifejezest nyilvan a Sarokneni jaj veszekelesebol tanultak ezek a varatlan latogato katonak. Erre persze a fiatalabb nok usgyi a szalmakazalba epitett rejtekhelyukre. Kitunt hogy a nagy csorges-zorges azert volt mert ezek az Orosz katonak telefonistak voltak akik javitottak a haboru alatt leszakadt telefon vezetekeket a vasut mellett. Ezek a szegeny Oroszok, mint oly sok masik tarsaik, nekem ugy tunt, szelidek voltak mint a galambok. Csak kertek egy kis "kapusztat" es "vinat" (bort). A kaposztat leontottek napraforgo olajjal es ittak hozza a vinat. A kisebb gyerekeket meg a terdukre ultettek, es sokszor elkezdett a konny porogni az arcukon amikor a sajat gyermekeikre es otthon hagyott csaladjukra emlekeztek. Egy masik Orosz katona csoport meg egy kis vina utan haragosan kijelentette, es minden felreertes elkerulese vegett elhuztak a nyakukon keresztul az ujjuk: Gitler (Hitler) kaput, es amikor haza megyunk akkor meg Sztalin kaput. Azert Sztalin se hagyta magat. Mint tudjuk sok nyugatrol hazatero Szovjet katona koncentracios taborban vegezte, mint a tobbek kozott kedves Orosz irom, a Nobel Dijas Alexander Solzenyitsin.

Sarokéknak volt málnájuk is, ami nekünk sajnos nem. Hát ez az öt éves kis Gyula fiú megközelítette a málnabokrokat, de nem szedett le belole egész málnabogyókat, csak úgy csipkedte oket, mint ahogy a madarak szokták, nehogy észrevegyék a lopást. Csak a kisfiú elfeledte, hogy a madarak nem hagynak kisfiú lábnyomokat maguk után a homokban. Saroknéni be is számolt errol a kisfiú szüleinek, mert ugye lopni nem szabad, de azért hozott egy kötényre való málnát is.

A következo szomszédok Sarokékon túl dél felé a Keresztúriék voltak. Ott éltek legjobb gyermekkori barátaim Imi, és bátyja Lali, szülei Lajos bácsi és Jucika néni és Lajos bácsi testvére Károly bácsi. Keresztúriék sokat adtak a lónevelésre. Mindig volt náluk egy kiscsikó, meg szép lovak. Onáluk láttam eloször kettesekét, amit három ló húzott. Sokszor bújócskáztunk az istállókban a szárízék alá rejtozve a jászolban. Tudtuk az állatok nem harapnak, akár ló, akár marha, de azért jól megszaglásztak és meg-megnyatlak bennünket ha úgy tetszett nekik. De ez nem jelentette azt, hogy majd eláruljuk a rejtekhelyünket. Tél volt, mégis izzadtunk a játék hevében. Most ahogy nézem az unokáimat Márkot (1994-) és Pault (1996-), amint az itteni templom társasági termeiben és alagsoraiban bújócskáznak vasárnaponként kis barátaikkal, az o hajuk is éppen úgy csapzott az izzadtságtól, mint annakidején a nagyapjuké és az o kis barátaié volt a Keresztúriék istállójában.

Aztán hol van már a Jakabcsics tanya tovább dél felé haladva? Jakabcsics Jeno volt a helyi értelmiségi. A Jakabcsics tanyán sok újdonság volt, pl. szélkerékkel hajtott szecskavágó, valamint vízszivattyú. Jakabcsics úr minden olyan dolgot igyekezett bevezetni, ami a környéken ismeretlen volt, de nagy uradalmakban már alkalmaztak. O szervezte a szomszédokat a homokos út javítására vagy éppen a tuzorségre aratás idején. 1949-ig ezek a szomszédok éppen úgy, mint a vasút felé eso Agócsék, Bánóczkiék és Faddiék összeálltak hordani, hogy aztán szép magas asztagokat építsenek a részesek. Aztán jött a cséplés. Leginkább a Monda gép csépelt. A húzatás nagy élmény volt nekünk gyerekeknek. Eloször szalmával tüzelt gozgép, majd szívó gázmotor és késobb egész gyenge Ford traktorok próbálták húzni a nehéz gépet tanyáról tanyára. Ebben a folyamatban hosszú vasköteleket (valójában ezek eros, sodrott acél kötelek voltak) is használtak azért, hogy a vontatógép találjon egy jó gyepes helyet, ahonnan húzni tudjon anélkül, hogy elkaparjon. A gépmunkások vonszolták a köteleket, hogy lépésrol- lépésre tudjon haladni a vontatás. Végre a gép beállt az asztagok közé. A munkások feltették a nagy szíjat és felbúgott a gép. Az asztagos legények elkezdték dobálni a kévéket a magas asztagról a kévevágó lánynak, aki aztán elvágta a gabonaszárból és fejbol készült szalma kötelet és átadta a kivágott kévét az etetonek, aki szépen, szakértelemmel etette a gépet. A helyes gépetetés nagyon fontos volt, mert ha túl gyorsan etette a gépet, esetleg a gép ledobta a szíjat, ami idoveszteséget jelentett a 20-22 tagú gépes bandának. Vagy ha nem is esett le a szíj, ha az eteto túl gyorsan etetett, nem verte ki a gép a gabonát rendesen és a szem a szalmában maradt. Ezt úgy lehetett észrevenni, hogy csak oda kellett egy lapátot tartani ahol a gép szájából dolt a szalma és így a ki nem csépelt szalmában maradt szem úgy kopogott a lapáton, mint a jégeso.

A cséplogép elválasztotta a szalmát és töreket vagy más néven polyvát is. A szalmát a petrencések vitték fel a kazalra . A szalmakazlat pedig a kazalos rakta. Egy jó kazalos úgy rakodott, hogy az eso leperegjen a kazalról. Amikor késobb elvették a tanyánkat és földünket, az ötvenes évek elején, Édesapám is kazalos lett a gépnél és bezzeg az o kazaljai sohasem áztak be. A legrettenetesebb munka a cséplogépnél a törekesek munkája volt. Csak úgy dolt ki a gépbol az éles, szúrós, poros törek. Ezt a munkát lányok és tizenéves fiúk kapták. Két fiatalabb testvérem Árpád és Bálint is törekesek lettek és még ma is iszonyattal gondolnak vissza rá. Hiába takarta arcukat selyemharisnyából készült álarc, mégis mindenhova bebújt a törek. A legkönnyebb munka a törekkazalosé volt, mert annak ellenére, hogy piszkos munka volt a gép alól kikaparni fagereblyével a töreket, a törek mennyisége sokkal kevesebb volt, mint a szalmáé. Így a törekkazalos sokszor támaszkodott a favillájára. A törekkazalos általában egy idosebb férfi volt. Miután a földünket már elvették 1951 októberében, és az utána következo években amikor technikumba, vagy az egyetemre akartam bejutni, vagy éppen visszajutni a kidobás után, a kulák származás miatt, a törekkazalos B, egy kivételesen ostoba, iskolázatlan , rossz akaratú ember Balotaszállás párttitkára volt. Nem tudom pontosan ki, de nagyon gyanítom, hogy o és a tanácstitkár T küldte a nekem ártó leveleket, hogy ne vegyenek fel az egyetemre, vagy éppen dobjanak ki, miután valahogy bejutottam. Van angolban egy nagyon szép közmondás: God's mills grind very slowly, but they grind very fine (Az Isten malmai lassan orlenek de nagyon finomra). A helyi hatalmasság Balotaszálláson az 50-es évek elején, T Tanácstitkár, nagyon sok ember életét megkeserítette. 1956-ban a forradalom alatt mentette irháját a népharag elol. Majd a 60-as években Kunfehértón bukkant fel egy jelentéktelen beosztásban. Ekkor már nem tudott ártani az embereknek. Ebben az idoben Árpád említette apukának, hogy "beszélek a T-vel és emlékeztetem mennyire ellene volt, hogy mi kulák gyerekek tanulhassunk és lám mégis tanultunk. Jó magam is vezeto beosztásban vagyok a Kunfehértói Állami Gazdaságban." Apuka erre azt felelte "ne beszélj vele fiam, megvan az o büntetése, hisz nyomorék. Az emberek már nem félnek tole csak szánakoznak rajta". Apukának emberszeretete ismét megnyilvánult, mely szeretetét a Biblia tanításából merítette. Szinte hihetetlen, de 2003-ban ahogy kilépek a kunfehértói ABC-bol, kit látok ha nem a T.-t. Jókedvuen üdvözölt egy vele hasonló korú embert. Elso gondolatom az volt, hogy bemutatom magam és emlékeztetem, hogy mennyi keseruséget okozott nekem annak idején. De meggondoltam. Nem szóltam neki semmit.

A kovetkezo szomszedok a Sarokekon tul del fele haladva a Kereszturiek voltak. Ott eltek legjobb gyermekkori barataim Imi, es batyja Lali, szulei Lajos bacsi es Jucika neni es Lajos bacsi testvere Karoly bacsi. A Kereszturiek sokat adtak a lo nevelesre. Mindig volt naluk egy kis csiko meg szep lovak. Hanyszor bujocskaztunk az istallokban a szar es izek ala rejtozve a jaszolban. Tudtuk az allatok nem harapnak, akar lo akar marha, de azert jol megszaglasztak es meg meg is nyaltak bennunket ha ugy tetszett nekik. De ez nem jelentette azt hogy majd elaruljuk a rejtek helyunk. Tel volt, megis izzadtunk a jatek heveben. Most ahogy nezem az unokaim Mark-ot es Paul-t, amint az itteni templom tarsasagi termeiben es alagsoraban bujocskaznak vasarnaponkent kis barataikkal, az o hajuk is eppen ugy csapzott az izzadtsagtol mint annak idejen a nagypapajuke es az o kis barataie volt a Kereszturiek istalojaban.

Amikor ment a cséplogép tanyáról-tanyára, a gazdák feladata volt etetni a cséplo bandát. Akinek nem inge ne vegye magára, de személyes tapasztalatból mondom, hogy volt néhány gazda aki csak tejlevest és lebbencslevest adott a cséplogép munkásainak. Mielott jött a gép az Édesapám kezdte gyujteni a dinnyéket a jó huvös pincében a Göböljárás 85 sz. tanya alatt, a gépesek számára. Nem tudom ma már miért nincsenek akkora dinnyék, de a disznótrágyával megburkolt talajon, és a különleges dinnyefajták miatt, némelyik dinnye elérte a 21 kg-ot is. Édesanyám meg csirkehúst fozött és diós meg lekváros tésztát készített. Mondta is Édesapám: Emberek! Egyenek annyi dinnyét, amennyit akarnak, de ne lopjanak dinnyét, mert még nincsenek beérve. Nem is loptak el egy dinnyét sem tolünk, és szerettek hozzánk jönni csépelni és a jó ellátást jó munkával jutalmazták.

Azután Vendellel visszakanyarodtunk az öttömösi útra. Mutogattuk egymásnak: itt volt a Lukonics tanya, a Tóth Döme bácsiék és Kramererék régi háza meg Papp kovács. Itt volt a kocsma és a Nagy Elek postásék háza. Nem tudom megvan-e még a liga, ahol a Bónáne ápolóno lakott és ahol a "rettenetes" (de nagyon szükséges) gyermekoltások voltak? Ráadásul a ligában lehetett disznó, marha vagy ló passzust is kapni Bóna néni férjétol.BR>

Szépen haladtunk tovább. Befordultunk a balotai iskolához is. Idejárt feleségem édesanyja Rapcsányi Ilona és testvérei Zsófika, Sándor, Eszter, Beno, Terike, Etuka, Gábor Sasheveroi lakosok a 20-as és 30-as években. A Dittrich kastély is már a múlté, és a Kis Ó. Lajosék tanyája is. Aztán megnéztük a 15-20 hatalmas szorosan egymás mellett nott fekete nyárfa csoportot Balotaszállás legtávolabbi pontján az öttömösi út mellett. A monda szerint itt 1848-as hosöket temettek és azok porából nottek ezek a gyönyöru fák. Remélem, nem jut senkinek eszébe kivágni oket. Természet védetté kellene nyilvánítani ezt a facsoportot, ha ez eddig még meg nem történt. Utána lefordultunk a határútra Pusztamérges felé. Hamarosan elértük a négy határt, ahol Balotaszállás, Pusztamérges, Rúzsa és Zsana sarkall össze. Itt találni egy feltételezett középkori templom helyét egy kis domb tetején látható kotörmelékkel. A templomdomb nagy részét eldózerolták a rövid látóköru szocialista idokben. A demokrácia bejövetele után a négy község egy emlékoszlopot állított fel itt. Majd elindultunk visszafele a balotai úton. Vendel beszélt az erre felfedezett honfoglalás kori noi sírról. A not a családja szép aranygombokkal és fonatokkal ékesített kaftánban temette el. Biztos tisztelték és szerették.

Vendel említette, hogy sok idos személy lakik a tanyákon, akikrol a község, ahogy tud, gondoskodik. Közben csodáltuk a gyönyöru fekete nyárfaerdoket és így szép lassan vissza is érkeztünk a faluba. 1952-ben nem tudhattam, milyen jó is lesz ez a község 50 évvel késobb az emberek szükségeivel való törodésben. Mert bizony 1952-ben nekem csak gondot okozott ez az új község. De majd errol késobb.

Szepen haladtunk tovabb. Befordultunk a balotai iskolahoz is. Ide jart felesegem edesanyja Rapcsanyi Ilona es testverei Zsofika, Sandor, Eszter, Beno, Terike, Etuka, Gabor Sas Heveroi lakosok a 20s es 30s evekben. A Dittrich kastely is mar a multe, es a Kis Olajosok tanyaja is. Aztan megneztuk a fekete nyarfa csoportot (ha van ennek a fa csoportnak egy neve kerem beirni) es a negy hatar (Balotaszallas, Pusztamerges, Ruzsa es Zsana?) sarkan levo templom dombot. Egy szep emlekfa jeloli ezt a tortenelmi helyet. Majd elindultunk visszafele a balotai uton (lehet hogy nem jol nevezem meg). Vendel beszelt az erre felfedezett honfogalalas ideji noi sirrol. A not a csaladja szep arany gombokkal es fonalakkal ekesitett kaftanban temettek el.

A 27 éves orgoványi Ficsór Bálint és 20 éves bócsai felesége Ritter Zsófia, mint új házasok egy paraszt kocsin 1935 júliusában érkeztek meg a Göböljárás 85 sz. tanyára (volt Gszelmann tanya ). Ezt a tanyát 40 hold földdel (nagyrészt homok) nagyapám Ritter József bócsai lakos vette meg felesége nagynénjétol. Édesapám egy ügyes és szorgalmas földmuves volt. Késobb megvettek 10 hold homokot Nagy Pál ügyvéd birtokából. Akkoriban a Nagy Pál ügyvédnek dolgoztak a Polyákék, mint budárok. A Polyákék kedves sógorom Dóczi Imre nagyszülei. Dóczi Imre sógorom édesapja (odamaradt az orosz fronton) és édesanyja késobb férjhez ment a jó humorú Szabó Pista bácsihoz, aki egy jól megtermett ember volt. Pista bácsinak volt egy Pityu nevu szép szál fia. Egyszer az 50-es évek elején látom, hogy Pista bácsi és Pityu aratnak. Beszélek velük egy sort, mire Pista bácsi jó kedéllyel mondja: hát az asszony meghozta a heti jegyre a kenyeret és hát a fene ette volna meg, de a Pityu gyerek meg én együltünkben megettük az egész heti kenyér adagot. Ez a fajta ellátás már a Rákosi rendszer mezogazdaság politikájának a vívmánya volt. Ha a nép nem is fejezhette ki nyíltan a véleményét a rendszerrol, annál jobban kifejezték viccekben. Köszönet a személyi kultusznak Rákosi képét is rátették egyik bélyegre, amin levágott egy bárgyú mosolyt. Errol a vicc: miért mosolyog Rákosi a bélyegen? (mert mindenki nyalja a hátulját )

Na de folytassuk a sort azzal, hogy szüleink az 1943-ban vett Nagy Pál földbe ültettek 8 hold szolot. Soha nem felejtem el azt a kora reggelt amikor édesapám szelíden felkeltett: kis fiam kijönnél velem szolo sorokat jelölni ? Persze, hogy mentem boldogan, ha álmosan is. A szolomuvelés csínját-bínját édesapám Ritter nagypapától tanulta. Mindkét oldali nagyszülok Baptista vallásúak voltak, vagy mindennapi nyelven "hívok". Szüleink a Kiskunhalasi Imaházba jártak, de néha volt összejövetel a tanyán is a Babóséknál vagy éppen a másik hívo családnál, feleségem anyai nagyszüleinél Rapcsányi Antaléknál Balotán (Sasheveron) 1949-ig.

Göböljáráson sokszor dolgoztam napszámosunkkal Csáki Mihály bácsival a szoloben, vagy éppen dobáltam neki a krumplit krumplivetéskor. Sokat beszélgettünk. Csáki bácsi kezében csak úgy égett a munka. Én a gazda gyereke könyörögtem neki, hogy menjünk már be. De o azt mondta, nem lehet mielott le nem megy a nap. Csákiék a kövesút felé laktak, vagy ahogy mi gyerekek neveztük a "miút". Csáki bácsi olyan volt, mint egy családtag, aki ellátta szüleimet tanáccsal is. Csáki bácsi felvette a Baptista vallást és most Kiskunhalason a Baptista temetoben nyugszik. Mindig megállok a sírja mellett, amikor ott járunk és hullajtok egy pár könnyet áldott sírjára és emlékére.

Szüleim mindig hittek a gyermekeik taníttatásában, mivel nekik erre nem volt lehetoségük, annak ellenére, hogy a 6 elemit mindketten kiváló osztályzatokkal végezték. Abban az idoben a szüleimet és a nagyszüloket a Baptista keresztényi hit erosítette meg és a földmuvelés foglalta el mindennapi életüket. A tanyasi gyerekeknek (mindig fiút értettek alatta) a földön kellett dolgozni, a lányok pedig kellettek a konyhába vagy a szolokötözéshez és kaccsoláshoz. Ha akkor megboldogult nagyszüleim tudták volna milyen nagy problémát fog majd ez a föld okozni gyermekeiknek és unokáiknak az 50-es években, lehet, hogy nem küzdöttek és spóroltak volna annyira! De mint mondják, ha az ember tudná, hogy elesik, leülne.

Ha már a tanulásról beszélek, soha nem felejtem el Várnai Magdolna nevét, aki a 4-ik elemiben tanított az akkor még álló szép alsószállási iskolában. O egy földön járó szoke angyal volt: az elso tanítóm, aki nem pacsival és körmössel tartotta a rendet, hanem szép szóval. Nem tudom, ki emlékszik még rá rajtam kívül? Különösen a fogalmazást szerettem. Várnai Magdolna bátorított bennünket, hogy írjunk otthonunkról, a környezetünkrol és magunkról. Jó jegyeket kaptam tole.

1946 tavaszán édesapám beszélt a Szilády Áron Gimnázium Gulyás nevezetu igazgatójával, aki azt tanácsolta neki, hogy ne a gimnáziumba menjen a Gyula, hanem polgáriba. Már akkor is érthetetlen volt nekem, hogy miért polgáriba és miért nem gimnáziumba mehettem? Ez talán azért volt, mert az igazgató úgy érezte, hogy a 6 iskolás elemit végzett szülok gyermekének az is elorehaladás, ha a 4 éves polgáriba megy. Vagy lehet, hogy volt már tapasztalata tanyáról jövo iskolásokkal, akik nem voltak felkészülve a 8 osztályos gimnázium elso osztályára a négy elemi után. A határozat az lett, hogy a 10 éves Gyula gyerek 1946 oszén ott lakik majd a Maróthyéknál a Baptista prédikátoréknál Halason és majd onnan megy a polgári elso osztályába. Míg a tanyai iskolában jeles diák voltam, bezzeg a polgári feladta a leckét. Ami legjobban fájt, az az volt, hogy a kedvenc tárgyamat a fogalmazásaimat a polgáriban csak piros tintajavítás tömegével jutalmazták. Többet írt az öreg Sós tanárné piros tintával, mint én a feketével. A polgáriba az volt a szokás, hogy a gyereknek nem mondták meg milyen jegyet kap egy bizonyos írt munkára vagy feleletre. A jegyeket beírták az osztálykönyvbe mialatt ágaskodva és nyakakat nyújtva a tanár kezének mozgásából igyekeztünk kitalálni milyen jegyet kaptunk. Az egész osztály részt vett ebben a vállalkozásban addig a milli másodpercig, míg a tanár fel nem nézett. A gyerek és a szülei csak a félévi vagy évvégi bizonyítvány osztásnál tudták meg, hogy elhúzták-e a gyereket vagy nem. Bukás esetén aztán jött a hadd el had. A rajz még ennél is rettenetesebb volt. Csíkszentimrei tanár úr (vagy Csikszi, ahogy a háta mögött neveztük) elvárta, hogy szabad kézbol köröket rajzoljunk rajzpapírra, amit rajzszöggel erosítettünk a rajztáblára. Be kell ismerni, hogy tanyán nem volt rajz. Az én köreim inkább krumplira hasonlítottak, mint körre. Szégyen ide szégyen oda, a földhöz szokott kis kezeim pedig elég sok maszatot hagytak a szép fehér rajzpapíron. Persze amikor Csikszi nem látta, elokaptam az erre a célra hozott bokszos skatulya fedelét és lett mindjárt szabályos kör, esetleg túl szabályos is (persze a körzot meg egyáltalán nem lehetett használni, mert lyukat hagyott volna a rajzpapíron). Csikszit nem lehetett ilyen könnyen átvágni. O tudta, hogy az elobbi krumpli rajzmuvészbol nem lehet mindjárt tökéletes kört rajzoló muvész, és jól meghúzta érte a pajeszt felfelé és lekent hozzá egy kis muvészi pofont.

A természetrajz egy kicsit jobban ment. Emlékszem rajzoltuk és tanultuk a virág részeit. A legfurcsább ezzel a természettannal a tanárno volt. O is szigorú volt, mint a többi, de nem bántott senkit fizikailag. Egyszer ahogy elmegy a padok közt, mintha valamin megakadt volna a szeme. Mégpedig a könyvem lapjain több helyen a Kiskunhalasi Baptista Egyházközösség körbélyegzoje virított. Ez pedig úgy került oda, hogy egyszer a Maróthy prédikátor íróasztalán láttam ezt a bélyegzot és egy jónéhányat belenyomtam a természettan könyvembe, mert olyan szép volt. A tanárno visszamegy a katedrára és szépen megkérdi: Gyula! Te hol laksz? Mondom neki, hogy a Maróthy prédikátoréknál. Erre o: no és a prédikátorné nagyságos asszony mit szokott csinálni? Mire én: hát a Maróthy néni foz, mos meg takarít. A tanárno nagyon elgondolkozott ezen és mentünk tovább a virág részeivel. Csak évekkel késobb tudtam meg, hogy ez a tanárno az evangélikus lelkész felesége volt és gondolom érdekelte, hogy a másik kis vallás prédikátorának a felsége mit csinál .

1947 januárjában megszunt a hat osztályos elemi, a négy osztályos polgári és a 8 osztályos gimnázium elso 4 éve. Mindezek a különbözo iskolaformák, az Általános Iskola 5-8 osztályai lettek. Január elso hetei azzal teltek, hogy minden kisebb bútort, szertári felszerelést, iratot, könyvet, a sok-sok gyerek átcipelt a volt polgáriból, meg gondolom gimibol is a Központi Elemi Iskolába, amibol az új általános iskola lett. Én elso polgáristából pedig 5.-es általános iskolás lettem. Az igazat megvallva nem bántam, mert a hurcolkodásban elvesztek az utált osztálykönyvek és a biztos bukástól rajzból és talán még magyarból is ez mentett meg. Csak azt írták az értesítobe, hogy az elso félévet befejezte, anélkül, hogy tárgyak vagy jegyek fel lettek volna tüntetve. Amikor a hurcolkodásnak vége lett, itt találkoztam 84 másik osztálytársammal, akit a sors összedobott a volt elemibol (a többség), a gimibol és polgáriból. Általánosban aztán könnyebb lett minden. Szegény Balonyi magyar tanárunk (volt elemi iskolai tanító) egyáltalán nem tudott rendet tartani. Egyszer egy kis srácot betettünk a szekrénybe és rácsuktuk az ajtót. Aztán a nagy csendben mialatt majd megpukkadtunk a nevetéstol vártuk hogy mi lesz. Azt hiszem Balonyi is csodálkozott, hogy a szokásos káosz helyett halotti csend van. És ekkor a srác zörög egyet. Mire a Balonyi fülel, majd folytatja az írást a táblán, ami persze senkit nem érdekelt. Aztán egy erosebb dorombolás. Balonyi fülel, majd ír tovább a táblára. A következo dorombolásnál egy gyerek bedobja: tanár úr, egy szellem van a szekrényben. Ekkor Balonyi tole nem várt gyorsasággal odalép a szekrényhez, kivágja a szekrényajtót, mire egy kisdiák gurul ki belole és eliszkol, amilyen gyorsan csak tud és beolvad a 85 tagú 5. osztályba, a gyereksereg viharos hahotázása közben. Szegény Balonyi, csak átkozódik és esküdözik. Tehát itt a légkör egész más volt, mint polgáriban. Persze nem minden tanár volt ilyen tehetetlen.


Ott volt peldaul Halasz Geza torntenelem tanar. Amikor O bejott mindenki elcsendesult mert o erdekes torteneteket tudott mondani a nem regen befejezodott haborurol es hadi fogsagrol. En behurcolkodtam az elso padba ahol meg ismerkedtem Czurda Gyurkaval es Benedek Zolival akik a gimibol jottek at. Lattam hogy a komoly es csendes Czurda Gyurka (a helyi patikus fia) komolyan veszi a tanulast es Benedek pedig ugyes es joeszu. Egyszer aztan Halasz tanar ur megkerdi az osztalytol: No gyerekek, melyik a legregebbi irott tortenelem? Mire en jelentkezem es kivagom: A Biblia. Jol van Gyula, mondja Halasza tanar ur.

Ott volt például Halász Géza történelemtanár. Amikor o bejött, mindenki elcsendesült, mert o érdekes történeteket tudott mondani a nem régen befejezodött háborúról és hadifogságról. Én behurcolkodtam az elso padba, ahol megismerkedtem Czurda Gyurkával és Benedek Zolival, akik a gimibol jöttek át. Láttam, hogy a komoly és csendes Czurda Gyurka (a helyi patikus fia) komolyan veszi a tanulást és Benedek pedig ügyes és jóeszu. Egyszer aztán Halász tanár úr megkérdi az osztálytól: no gyerekek, melyik a legrégebbi írott történelem? Mire én jelentkeztem és kivágom: A Biblia. Jól van Gyula, mondta Halász tanár úr .

A VI. és VII. osztály között azért javult a helyzet. Hatodik osztálytól bejáró lettem vonattal Göböljárásról a 12 km-re lévo Kiskunhalasra. A régi, még az I. Világháború elotti kifele nyíló ajtójú német vonat kocsikat a zajos Truman MÁV 411-es osztályú mozdony húzta ( ebbol még van is egy muzeális példány a kiskunhalasi állomáson ). A kocsik belsejében minden németül volt írva, beleértve a wc-t is, amit az ajtón lévo írás 'Abort'-nak jelölt. Nem telt el sok ido, míg egy helyi humorista az Abort elé írta, 'itt mérik'. Az 5. után lassan az osztályok kisebbek lettek, és a tanárok is kezdtek jobban tanítani ( így például Békési tanártól tanultam meg a kémia és a biológia szeretetet). Szerencsére itt nem nyúzták a rajzot, mint a polgáriban és természetes írási és olvasási kedvem is hagyták kibontakozni. Magyarból Szabó igazgató úrra emlékszem, aki magyar órákon fantasztikus rémmeséket mesélt nekünk, amit tátott szájjal hallgattunk és hagyta, hogy úgy írjunk, hogy akarunk.

Ekkorra mar a politikai helyzet nagyon romlott az orszagban es igy Goboljarason is. Mint kulakoknak minden iratunkra ra volt belyegezve egy nagy piros K betu. Szuleim sokszor megkertek hogy intezzek ugyeket Halason ha mar ugy is bennt vagyok. Mint 13-14 eves gyerek igyekeztem ugy tartani a papirt hogy masok ne lassak a piros K betut. 1950 Juliusaban kaptam egy levelet a gimnaziumtol: hely hiany miatt felvetelet elutasitom. Szuleimnek ekkorra mar nem volt se ereje, se batorsaga firtatni a dolgot es el lett dontve hogy nos Gyula hazajossz kocsisnak, mert a mostani adok es beszolgalotatas mellett ugy sem tudunk kocsist fogadni. Kesobb hallottam hogy a muveszlelku, nagyon jo tanulo, eszes Czurda Gyurka is csak technikumot vegezhetett.

Én valójában a tehén faránál kezdtem, mert iskola után vigyáztam a marhákra és unalmamban fogtam a szelíd Citrom tehenünk farkát, és egy kicsit húzattam is magam, mialatt Kisfaludy Károly egyik ódáját magoltam. Úgy látszik Citrom megelégelte vagy a költészetet vagy a húzatást, mert egyszerre csak a fejemre trottyantott. Szegény Édesanyám nem tudta sírjon-e vagy nevessen, ahogy mosta a fejemet a lavórban. Közben egyike lettem az osztály 3 legjobb tanulójának: Czurda, Benedek és Ficsór. Mint a többi 8.-os 1950 tavaszán jelentkeztem a gimnázium elso osztályába, hogy ott folytassam tovább tanulásom az orvosi pálya fele.

Ekkorra már a politikai helyzet nagyon romlott az országban és így Göböljáráson is. Mint kulákoknak minden iratunkra rá volt bélyegezve egy nagy piros K betu. Szüleim sokszor megkértek, hogy intézzek ügyeket Halason ha már, úgyis bent vagyok. Mint 13-14 éves gyerek igyekeztem úgy tartani a hivatalos iratokat, hogy mások ne lássák a piros K betut. 1950 júliusában kaptam egy levelet a gimnáziumtól: helyhiány miatt felvételét elutasítom. Szüleimnek ekkorra már nem volt se ereje, se bátorsága firtatni a dolgot és el lett döntve, hogy nos Gyula, hazajössz kocsisnak, mert a mostani adók és beszolgáltatás mellett úgysem tudunk kocsist fogadni. Késobb hallottam, hogy a muvészlelku, nagyon jó tanuló, eszes Czurda Gyurka is csak technikumot végezhetett.

1950-1951 iskolai év alatt és az azt megelozo és követo nyár alatt Göböljárás 85 sz. alatti tanyánkon dolgoztam és hogyha más gond nem lett volna, nem zavart a munka. Szerettem a lovakkal, tehenekkel, disznókkal foglalkozni. Szántogattam a Szürkével és Mérgessel és ekéztem a kukoricát, napraforgót és szolot. Nagyon haragudtam édesapámra, hogy csak két öreg lovunk vagy 'gamónk' van (ez édesapám kitalált szava volt) nem úgy mint a Keresztúriéknak és az Agócséknak, akik földjeik elvételéig 1951-ben végig szép és jó lovakat tartottak. Édesapám csak azt mondta: úgyis elveszik. Részesek arattak, de mint 15 éves kocsis a hordást már én végeztem. Ami talán a legfontosabb, hogy megtanultam füvet kaszálni (lucernát vagy gabonát vágni nem nagy muvészet). Emlékszem Ruttkai Józsi barátunk járt kaszálni hetekig, mint fiatal ember újságolta, hogy hiába eszik kenyeret és szalonnát amennyit csak bír, mégis veszti a súlyt a szénakaszálás alatt. Hogy a kasza jól fogjon, a pengéje olyan vékonyra lett kalapálva, mint a borotváé. A kalapálás muvészetét sohasem tanultam meg, de édesapám annál jobban értett hozzá. A kikalapált kaszát a kaszakovel tartottuk élesen, ami egy marhaszarvból készült tokmányban állt egy kis vízben, ami a nadrágszíjról lógott.

1951 tavasza lehetett, és bár a Rákosi rendszer élelemmel nem tudta ellátni a lakosságot, arról gondoskodott, hogy a tanyákon ki legyenek a kémények kotorva (amit eddig házilag végeztünk). Így életünkben eloször megérkeztek a kéménykotrók kerékpáron. A kotrás után elbeszélgettünk, hogy milyen érdekes is a kéménykotrói pálya. Mivel kulák gyerek nem lehetett traktoros, mert ugye ez érzékeny pálya és az ellenség keze bármikor beteheti a lábát, a kéménykotró inasság gondolata egészen vonzónak látszott. Csak az elfoglaltság és sok gond miatt nem jártam utána.

1951. szeptember elso vasárnapján már sötét volt, ahogy este 9 óra után ballagtunk a kiskunhalasi Baptista Imaházból az állomásra a gyengén kivilágított Kossuth utcán a régi református temeto mellett. Egyszercsak egy ismeros hang megszólít: Gyula, te vagy az? Mondom, igen. A hang az én általam nagyon szeretett és tisztelt Halász Géza igazgatójáé volt. Azt mondja Halász Géza: no Gyula, hova jársz iskolába? Sehova, mert nem vettek fel- válaszolom. Mire Halász Géza lépeget mellettem és egy kis csend után ezt mondja: Idefigyelj Gyula! Van itt egy újfajta középiskola. Úgy nevezik, hogy Mezogazdasági Technikum. Most alakul, és ott van hely. Menj el oda és jelentsd be magad Benedek igazgatónál és mondd neki, hogy én küldtelek. A szüleim elorébb voltak és nem hallották ezt a beszélgetést. Az állandó zaklatás miatt, mint kulák én úgy le voltam törve, hogy még csak nem is említettem szüleimnek, mit mondott Halász Géza. Akkor már tudtam, hogy egy kulák gyerek nem járhat középiskolába. Eleget hallottuk Rákosit, mint pl.: "kutyából nem lesz szalonna és a kulákból primadonna ".

Pár nappal késobb Árpád öcsém miután lefeküdtünk az útfelöli szobában, csak azért, hogy bosszantson azt mondja, a H ikrek járnak ám gimnáziumba. Erre jól oldalba böktem. Mit bosszantasz? A H ikrekkel annakidején együtt jártam a 4. elemit az alsószállási iskolába az angyali Várnai Magdolna osztályában. Ezután én Kiskunhalason folytattam az iskolat azert hogy majd késobb nagyobb esélyem legyen gimnáziumban folytatni és onnan érettségizni, míg ok az alsószállási, mostmár általános iskolában, folytatták tanulmányaikat és hogy-hogy nem osztályt ismételtek és ezért voltak tolem egy évvel lemaradva. Úgy látszik munkásszármazású osztályt ismétloknek volt hely a gimnáziumban a szocialista rendszerben, de kituno tanuló kulák gyereknek nem!

Másnap reggel nagyon korán keltünk, hogy Halasra orletni vigyük az u.n. C jegyes gabonát. Ezt akkor kapta a termelo, ha már beadta az A jegyes adó gabonát, B jegyes beszolgáltatott gabonát és ha még maradt neki, akkor ez volt a C jegyes gabona saját használatra. De még mielott felrakodtunk volna, odaszólok édesanyámnak: legyen szíves és adja ide az iskolai bizonyítványaimat. Mire O: és mire kell? Nagyon kelletlenül aztán bevallottam a Halász igazgatóval való beszélgetésemet. Olyan reménytelennek tartottam az egészet. Anyuka ide adja nekem a bizonyítványokat. Utána szépen elindulunk apukával a rakott kocsival Halas felé. Ahogy döcögünk a Kossuth utcán, a járdáról odaint egy rendor közlegény. Adják ide a papírjaikat! Megnézi, majd azt mondja. Rendben van, látom, hogy ez C jegyes rakomány, de én azt javaslom magának, adja be ezt is, mint beadási túlteljesítményt. Édesapám erre megköti magát, hogy nem. A rendor elrendeli, hogy forduljunk meg és irány a Rendorkapitányság. Mi az úttesten, a rendor meg a járdán, és így haladtunk a Rendorkapitányság felé. Én a kocsinál maradtam, míg apuka bement a kapitányságra. Csak édesapám pár szavából tudtam, hogy felajánlották neki: irány a beszolgáltatás vagy itt marad. Így azután mégiscsak le lett adva a C jegyes gabona, mint beszolgáltatás.

Ahogy cammogunk vissza az akkor már üres lovas kocsival a leadóhelyrol, hát az utunk éppen a volt teli gazdasági iskola, és a most alakult Mezogazdasági Technikum kapuja elott vitt el. Én úgy le voltam törve, mint a bili füle, emiatt az újabb igazságtalanság miatt, hogy teljesen feladtam a Technikum látogatás gondolatát. Ahogy a kapu elé tartunk, édesapám megáll a kocsival. Én értetlenül nézek, mire o: fiam, azt hiszem, be akartál menni a Technikumba. Mire én: de mostmár nem. Ekkor rám néz és csendesen csak ennyit mondott: fiam, ha valamit egyszer elhatároztál, azt vidd véghez. És addig nem ment tovább a kocsival, míg el nem indultam a Mezogazdasági Technikum kapuja fele. (Akkor még a technikum a vasúton túl a szegedi úton volt.)

Ahogy beérek az épületbe, látok egy takarítót és kérdem tole, hol van a Benedek igazgató irodája- se úr, se elvtárs, csak igazgató. Rámutat az ajtóra. Kopogok és belépek. Egy erosen kopaszodó idosebb ember ül az íróasztal mögött. Megmondom a nevem és, hogy a Halász igazgató küldött. Jól van fiam, tudok a dologról. Majd folytatja: nem elég, hogy a nagyapád nagy gazda kulák Bocsan, még ráadásul az apád élo imátkozó (a helyes cím " gyülekezeti vén" volt) a hívoknél. Na mindegy. Menj le a második épületbe és mondd ott a tanárnak, hogy én küldtelek. Nem kérte a bizonyítványt, semmit. Amennyire én tudom nem is iratkoztam be a technikumba. A Halász igazgató és Benedek igazgató voltak a csendes hosök, akik egy jó tanuló kulák gyerek érdekében vállalták a reszkírt a rendszerrel szemben. Benedek igazgató elso technikumi évem után eltunt a színtérrol. Annak idején nem nagyon kérdezosködött az ember. A mai napig sem tudom mi történt vele.

Mielott mentem volna az említett épületbe, kimentem édesapámhoz és örömmel mondtam neki: felvettek. Azonnal mentem az osztályba és jelentkeztem, mint ahogy a Benedek igazgató mondta. Ekkor az iskola kb. egy hete elkezdodött, amikor betoppantam az osztályba egy kémia óra közepén. Varga Gyula tanár kérdezett valamit az osztálytól. Nagy meglepetésemre senki sem jelentkezett, pedig a válasz nagyon egyszeru volt. Félénken felemeltem a kezem és megadtam a választ, mire a tanár: helyes. Ahogy haladt az ido, feldolgoztam magam az osztály jobb tanulói közé. Késobb Árpád öcsém is hasonló körülmények közt "vették fel". Idovel mindketten emeltük az iskola hírnevét, mint országos tanulmányi verseny gyoztesek. Mindketten benntlakók lettünk és így csak távolabbról értesültünk a göböljárási eseményekrol. Elsosorban 1951 osz folyamán a kulák szomszédok Jakabcsics Jeno bácsi vezetésével, mint oly sokszor azelott, együtt elhatározták, hogy az egész sor felajánlja a földjét a Petofi TSZ-nek. Így a szorgos gazdákból ipari munkások vagy erdomunkások lettek, mert az ellenség ugye nem léphet be a TSZ-be. A földeket meg a gaz verte fel (bár késobb hallottam, hogy a TSZ is rendbejött a gépesítés és a kemizálás módszerével). A szép szolonk is elvadult a következo1-2 évben. Azt is hallottuk, hogy 1952-ben megalakult Balotaszállás község, aminek most 50. éves fennállását ünnepeljük.

Bár tanáraink sohasem említették, de azért tudtuk öcsémmel, hogy rejtegetnek. Ebben nagyon érdekes szerepe volt egy igazi munkás hátteru, iskolai párttitkárnak is. Ez az ember 4 elemivel rendelkezett és a diákok megmosolyogták "eztet" és "aztat" szavain. O volt egyben a kollégiumi igazgató is és az ingje be volt gyurve a gatyába és ki-kikandikált a gatyamadzag is. Az o hiányos muveltsége szöges ellentétben állt azzal, amit elegáns, volt gazda tiszt, Rotchnek Jeno osztályfonökünktol és más egyetemet végzett tanárainktól láttunk és hallottunk. Osztályfonökin mi fiúk megtanultuk, melyik öltöny színhez milyen ing és nyakkendo szín vág (a bordó nyakkendo mindenhez vág). Köszönet nagy hangú jó szókincsu Kocsis Sándor tanárunknak, aki egyben kollégiumi nevelotanár is volt, akitol megtanultuk az étkezés etikettjét, és hogy hogy kell ruháinkat összehajtani a szekrényben. Akinek a szombati reggeli inspekción nem volt rendben a szekrénye, az az egész vasárnap délutáni kimeno alatt hajtogatta a ruháit Kocsis Sándor tanár felügyelete alatt. A lányokat is biztosan ellátták tanácsokkal. Annak ellenére, hogy a muveltség finomabb vonásait ez a becsületes kollégiumi igazgató nem tanulta meg, mint gyermek, velem együtt igyekezett tanulni muvelt tanárainktól. Sejtettem, hogy többet tud öcsémrol és rólam, mint kellene, de nem éreztetett velünk ellenszenvet.

Másodikos technikumi évem telén meglátogattuk anyai nagybátyám bölcsész (Ph.D.) és orvos doktor (D. Med.) Haraszti (Ritter) Sándort, aki akkor már pesti orvos, Baptista lelkész és Baptista Teológia tanár volt. Sándor bácsi volt elso a két testvérbol a 10 közül, aki tovább tanult, köszönet egy soltvadkerti zsidó kereskedonek, aki meggyozte nagyapámat, hogy hagyja ezt a Sándor gyereket tanulni. Egy késo este valahogy arra került sor, hogy az én jövomrol beszéljünk. Mondtam, hogy szeretnék továbbtanulni egyetemen és hosszú távon genetikus lenni. Nos Gyula, mondja, mint kulák te nem fogsz továbbtanulni, de azért lehet valahogy meg tudjuk oldani. Elsosorban írsz egy önéletrajzot amiben szüleid szegény parasztnak lesznek feltüntetve és nem pedig kuláknak. Az én feleségem (sz. Bán Rózsika) is csak így tudott bejutni az orvosira, hogy a lelkipásztor édesapja vasmunkásként lett feltüntetve. (az igaz, hogy Bán bácsi vasmunkás volt, mielott prédikátor lett) Szerencséjére Sándor bácsi tanulmányait még a Rákosi rendszer elott befejezte. De Sándor bácsi, mondom, engem a szüleim a becsületességre neveltek. Hogy tudnék én hazudni? Sándor bácsi: fiam, az igaz, hogy becsületesnek kell lenni a mindennapi életben, de egy hamis önéletrajzzal nemcsak, hogy esetleg tovább tudsz tanulni, de egyben harcolsz a rendszer ellen is. "Vigyázni kell" folytatta, "hogy új önéletrajzod amennyire csak lehet a valóságnak megfeleljen, csak éppen a kulákságot kell kihagyni." Már említettem, hogy a szülok a Ritter nagypapától kaptak 40 holdas birtokot, de ez valahogy telekkönyvileg nem volt átírva, tehát akkor nem volt a mienk. Viszont a szülok vettek 10 hold homokot, ami telekkönyvileg az övéké volt. Tehát így a 40 hold szépen ki lett hagyva az önéletrajzból, míg más minden, beleértve a 10 holdat, megfelelt a valóságnak. Ha valaki engem ezzel szembesít, mindig azt tudom mondani, hogy a 40 hold nem volt a miénk. Nem is gondoltam, hogy ez az új önéletrajz milyen hamar kell majd.

Harmadikos voltam a technikumban amikor egyenesen az osztályból behívatnak az irodába (annakidején a technikum 3 éves volt; nem úgy, mint a gimnazisták, mi nyáron üzemi gyakorlatra mentünk). Így a harmadik év már a technikum utolsó éve volt. Látom mindenki halálosan komoly. Ott van az osztályfonököm, az igazgató Z. (egy kiállhatatlan eroszakos személy, akit úgy a diákok, mint tanárok utáltak), kedves tanárom Iván István, a már említett iskolapárttitkár és két számomra ismeretlen személy, akiket Iván tanár (maga is párttag) bemutatott, mint elvtársak a Városi Párt Bizottságtól. Iván felém fordul rettento komolyan: Gyula, olyan értesülést kaptunk Balotaszállásról, hogy ti kulákok vagytok. Ekkor már tudtam, hogy nemcsak az én borom van a vásáron, hanem mindazoké, akik engem segítettek. Szépen elmondtam szegény paraszt életrajzom, amit meghallgattak és visszaküldtek az osztályba. Errol az esetrol soha senki többet nem szólt. Csak egy alkalommal lettem figyelmeztetve, hogy nincs minden teljesen elfelejtve. Amikor 3-os voltam tudtunkra adták, hogy lehetoség van a Szovjetunióban továbbtanulni. Ekkor engem már nagyon érdekelt a genetika és tudtam, hogy a Micsurin és Liszenko áltudósokon kívül, különösen Leningrádban fejlett a genetika (elvégre itt dolgozott a világhíru Vavilov). Említettem ezt az elképzelésemet kedves Kiss István tanáromnak, mire o csak ezt mondja: "Gyula azt hiszem volt nektek valamikor egy kis piros cserepes tanyátok". Igaz, hogy a mi tanyánk teteje szürke volt, de azért megértettem, hogy hol állunk.

1954 tavaszán jelentkeztem az Agrártudományi Egyetemre, mert persze az orvosiról szó se lehetett mezogazdasági technikumból. Beadtam a már meglévo hamis önéletrajzot, mert ha beírom, hogy kulák, akkor, mintha nem is jelentkeztem volna. De úgy látszik az új Balotaszállásról megint ment egy másik értesítés és a két háttér nem egyezett. Így az Agrárról is jött a szokásos válasz: "Helyhiány miatt nincs felvéve." Annak ellenére, hogy kitunovel végeztem a technikumot és elso helyet értem el növénytermesztésbol a Rákosiról elnevezett ( ezt mindig szégyelltem) országos tanulmányi versenyen. Egész nyáron rágódtam,mi lenne a megoldás. Úgy augusztus végén felmentem Pestre egyenesen a cséplogéptol és megkerestem az Agrártudományi Egyetem Rektori Hivatalát Budán a Ménesi úton. (a Rektori Hivatal és az Agrár Egyetem akkor még Budán volt és csak a következo évben költözött ki Gödöllore). Bemegyek a Rektori Hivatal eloterébe és látom, hogy Páter Károly rektor ajtaja nyitva van, amin minden kérdés nélkül bementem. (Páter Károly késobb kedvelt talajtan profom lett) Hiába integetett a titkárno, hogy jöjjek ki, én rá se fütyültem. Mindjárt elo is adtam Páter rektornak, hogy nem vettek fel kituno eredményeim stb. ellenére, mert (itt jön az ellentámadás) rosszakaróim vannak Balotaszálláson. Azt mondják rám, hogy kulák gyerek vagyok, holott szegény paraszt szülok gyermeke vagyok. Rendben van fiatal ember, írja le amit nekem mondott és most menjen haza. Pár napon belül táviratot kaptam, hogy fel vagyok véve .

Szépen végeztem az egyetem elso évét. Újra a legjobb tanulók közé kerültem. Élem világom, mint egyetemista. Nem túl sokat törodtem a rendszerrel. Bizonyos fokig szimpatizáltam is a szocializmussal. Mert elvégre emelkedett az írni, olvasni tudók aránya, ingyenes orvosi és fogorvosi ellátásban részesültünk és az emberek dolgoztak. Nem volt az a kegyetlen kizsákmányolás, mint amirol Ilyés Gyula könyveiben olvastunk a cselédség életérol. Tehát az élet jobb volt, mint 1945 elott a többség számára. A nagyüzem elonyeit is láttam, mint mezogazdász. Igaz, hogy a vallást üldözték, de azért nem olyan fokon, hogy ölték érte az embereket vagy akár papokat is. Szabadszállási Ficsór Zoltán kulák nagybátyám is segítette Sztálin várost (Dunaújvárost) építeni, mint rab, mert állítólag birkákkal kereskedett. Sarolta nagybátyját Rapcsányi Bénit is lecsukták egy pár hónapra azon az alapon, hogy gyümölcsöt vett az öttömösi Földmuves Szövetkezettol, amit a balotaszállási Földmuves Szövetkezetnek drágábban eladott, tehát feketézett. (Ma az ilyen akciót kereskedelemnek nevezik!) Ebben az egészben a legfájóbb az volt nekünk halas környéki baptistáknak, akik mind ismertük egymást, hogy a feljelento egy száraz (nem alámerített) baptista volt. Nekünk alámerített baptistáknak csak az volt az enyhíto körülmény, hogy Béni is száraz baptista volt. Késobb tudtam meg, hogy Sarolta munkásszármazású, baptista hívo édesapja is kapott 6 hónapot az Andrássy úton, a mai Terrorok Házában Budapesten, egy koholt vád miatt. Ilyen eseményekrol az egyetemen nem hallottam és így boldogan haladtam genetikai kutatói életcélom felé. Ehhez az optimizmushoz az is hozzájárult, hogy 1953-ban Nagy Imre lett a miniszterelnök és Rákosit egy kicsit mellozték. Az az érzés, hogy lényegében a szocializmus elviselheto, legalábbis nekem, egy hamis illúziónak bizonyult.

Ahogy az elso év vizsgái befejezodtek 1955 júniusában, kapok egy levelet a dékáni hivatalból Gödöllorol, hogy az egyetemrol el vagyok távolítva. Semmi magyarázat, semmi indok. Úgy látszik megint csak összehasonlították az én önéletrajzom azzal amit Balotaszállásról küldtek. Egy pár nagyon levert nap után, amikor eloször (és utoljára) életemben foglalkoztam az öngyilkosság gondolatával elmentem megint a nagybátyámhoz Budapesten és elpanaszoltam neki a problémát. Nagyon elfoglalt ember volt és így kis ügyekben nem vettem igénybe az idejét. Valahol egyik klinikán találkoztam vele úgy éjfél körül, ahol ügyeletesként volt. Lehet, hogy pár órás alvásából adott nekem kettot. Nem baj Gyula, majd fellebbezünk a Mezogazdasági Miniszterhez (kihez az Agrár Egyetem tartozott). Majd elájultam, hogy egyenesen Hegedus András Mezogazdasági Miniszterhez fellebbezünk. Így is lett. Nagyjából így ment a fellebbezés: nem értem miért távolítottak el az egyetemrol kiváló tanulmányi eredményem ellenére, mint a Rákosi tanulmányi verseny egyik gyoztesét stb. Mellékeltük az erre a célra írt és minden elobbi esetben is használt önéletrajzom. Ebben a rendszerben néha sikerült, hogy az egyik hamis papírt hasonlították a másik már meglévo, szintén hamis papírhoz. Mint Sándor bácsi megmagyarázta, a fontos az, hogy a határozatot hozó emberek tudják a seggüket takarni valami papírral. Nagyon nehéz nyár volt ez nekem, de azért eltelt a cséplogép mellett, ahol, mint molnár és egyben ellenor is dolgoztam. Ennél a gépnél nem dolgoztam B párttitkárral; nem is hiányzott. Hogy, hogy nem, szeptember közepén jön a távirat, hogy újra felvettek. Szokásos módon minden magyarázat nélkül.

Ahogy visszaérek Gödöllore, behívat a személyzetis és ezzel fogad: nem tudom, hogy maga hogy került ide vissza, de azt javaslom, menjen el önszántából. Ez volt az a pillanat, amikor igazán osztályellenség lettem. Mondom a nonek: maga megvan keveredve. Azok után amin én átmentem, csak úgy most a maga kedvéért adjam fel az életcélom? Ha nem is mentem el önszántamból, hogy ártsanak, elvették az ösztöndíjamat. Szüleim ekkor már teljesen ki voltak anyagilag. Találtam munkát egy elektromos alkatrészeket gyártó üzemben Gödöllon a Tessedik Sámuel kollégium közvetlen szomszédságában. Szerencsére a diákotthonból elfelejtettek kidobni. A gyárban, mint takarítót vettek fel éjszakai muszakra. Néha sikerült egyet szundítani a munka alatt, de azért nagyon fáradtan jártam az eloadásokra. Miután valamennyi pénzt félretettem, abbahagytam ezt a munkát.

Az 1955/56 iskolaév második féléve 1956 február elején kezdodött. Úgy márciusban egyszerre csak nagyon érdekessé váltak a kötelezo, ezt megelozoen rettenetesen unalmas Marxizmus-Leninizmus órák. A fiatal tanársegédünktol eloször hallottunk hogy Kruscsov a XX-ik Kommunista (b) Párt Kongresszuson elmondott beszédében bírálta a Sztálinizmust és a személyi kultuszt. Mint újdonsült osztályellenség boldogan hallottam ezt a hírt, mert láttam, hogy az állítólagosan egységes klikkekben hasadás állt elo. Ebbol még talán lesz valami, reménykedtem. A többi már történelem. 1956 október 23-án ott voltam a tüntetok között.

Sohasem felejtem el, amikor 1956. október 23. éjjelén Budapesten a Múzeumkertben a rádió közvetlen közelében lapultunk a golyók elol, amit a rádió épületébol szórt az ÁVO. Egyszer csak mit látok: egy maroknyi munkás fiú fegyverrel felelt az ÁVO-nak. Kérdem az egyik fiútól: hol vetted a puskát? (mert addig a civileknél katonapuskát még soha nem láttam). Mire o: feltörtük a fegyverraktárt Csepelen. Ezek nem proletárok voltak, hanem munkás fiúk. Ekkor értettem meg igazán: hogy a társadalom minden tagja egyformán fontos. Mint egy diák vezeto, írtam 16 pontos követelést, belefoglalva, hogy menjenek ki az oroszok és legyenek demokratikus választások, de nem tudtam, hogy kell kinyomtatni. A nyomdász meg nem tudta, hogy kell írni egy kiáltványt, de tudta hogy kell kinyomtatni. Így ketten együtt elértük a tömegeket. Én azt sem tudtam, hogy van olyasmi, hogy fegyverraktár. A munkások nemcsak azt tudták, hogy van, de azt is, hogy, hogy kell feltörni. A munkásfiúk akikkel egymás mellett harcoltunk, ok fegyverrel én golyóstollal, voltak az un. Proletár diktatúra tagjai én meg az osztályellenség.

Fegyverem nem volt, de mint diákszervezo mindent megtettem, amit tudtam a forradalomért. Így aztán mikor a forradalmat a Szovjet túlero leverte, tudtam, hogy rám itt jó nem vár. Azt tudtam, hogy az Agrárra nem mehetek vissza. Így a célom az lett, hogy külföldön folytatom tanulmányaimat és ha végeztem, visszajövök mint genetikus kutató. Mert nem tudtam elképzelni, hogy ez a rendszer végleges lesz és elobb utóbb ki fog tudódni, hogy a forradalom nemes célokért folyt.

1964-ben ismerkedtem meg a 19 eves Mohacsi Saroltaval a kiskunhalasi Baptista Imahazban akivel 1965-ben hazassagot kotottunk. Azota eletunk nagy reszet Kalamazoo, Michigan-be toltottuk. En a Western Michigan University-n mint tanarseged kezdtem. Sarolta az angol mellett megtanult Franciaul, majd konyveles szamvitel szakon egyetemi diplomat, majd kisdoktoratusi fokozatot ert el es a Certified Public Accountant (CPA) oklevelet is megszerezte. Ket eves egyetemeni tanitas utan Sarolta 22 eve a Kozponti Allam Ado Hivatalaban dolgozik magas szintu beosztasba. Ket gyermekunk szuletett, Anita 1966-ba, es Philip 1974-ben. Anita es ferje Richard Gutierrez, midketten orvosok, es ketto gyonyoru es kis okos unokaval Mark (8) es Paul-(5) ajandekoztak meg mint nagyszuloket. A 7 eves Mark mar ki is jelentette: en egy tudos akarok lenni mint a nagypapa. Anita ert es beszel Magyarul es tobbszor volt Magyarorszagon. Philip 14 eves koratol 3 evig a gyori zenei szakozepiskolaba jart, mialatt Sarolta huganak a csaladjanal lakott Gyorujfalun.en beszel Magyarul. Jo magma a Western Michigan Egyetemen tanitottam es kutattam a genetikat. Sok-sok diaknak. 2001-ben 65 eves koromban nyugdijba mentem a tanitasbol es kutatas egy reszebol. Most fel-idoben a kissebsegi diakok tovabbkepzesevel foglalkozom mint Program Vezeto. Szeretem ezt a munkat mert a diakokat kutatasi palyara keszitem elo anelkul hogy vizsgaztatnam oket, ami egy tanar legnehezebb feladata.

1958 júniusában egy borbélyszékben ültem Denverben, Colorado Államban. Megakadt a szemem egy nagy fejcímen a Denver Post újságban. "Imre Nagy was executed" (Nagy Imrét kivégezték). Akkor még egy kemény fiatalember voltam, de a könnyek kicsordultak a szemeimbol. Egy pár perc alatt ahogy a borbély vágta a hajam, fiatal életem oly sokszor küzdelmes szaka zárult le. Ezt nem szabad soha tenni, hogy azt aki nem ért velünk együtt kivégezzük.

Köszönet sok jó amerikai embernek, 1957 szeptemberében tanulmányaim folytatni tudtam genetikában a Colorado State University-n ahonnan 1960-ban diplomáztam. A Doktor of Philosophy (Ph.D.) tudományos fokozatot 1965-ben értem el genetikában a University of Missouri-n. Ez a tudományos fokozat lehetové tette, hogy mint tudományos munkatárs 1965-66-ban az Írorszagi Trinity College-on, majd 1967 elso 8 hónapjában a University of Wisconsin-on mint kutató dolgozzam. 1967 oszétol 2001-ig a kalamazooi Western Michigan University-n, mint tanár és kutató dolgoztam.

1963 oszén a Kádár rezsim azért, hogy tisztázza az ügyeit Amerikával, amnesztiát adott az 1956-os forradalomban résztvevoknek. Mivel a családom szerettem, elso dolgom volt Magyarországra látogatni, ami 1964 januárjában meg is történt. Mindjárt elso utamon meglátogattam szeretett volt technikumi tanárom, Iván Istvánt (aki ezután hamarosan élete delén váratlanul meghalt). Iván István állítólag (mert nem dicsekedett vele) egy meggyozodéses kommunista volt, ami nem állította meg abban, hogy egy jó tanuló kulák gyereket a szárnyai alá fogadjon. Az o általa vezetett biológia szakkörön lettem a genetika örökös rabja. Megkérdeztem tole, mit tanácsol abban, hogy miután megkapom a doktorátust, 1965-ben hazajönnék, hogy itt folytassam karrierem, mint genetikai kutató. Iván István a maga meggondolt lassú módján csak ennyit mondott: "Gyula ennek még nem jött el az ideje".!

1964 januárjában ismerkedtem meg Mohácsi Saroltával a Kiskunhalasi Baptista Imaházban, akivel második magyarországi látogatásom alatt 1965 májusában házasságot kötöttünk a Kiskunahalasi Anyakönyvvezetoi Hivatalban. Azóta életünk nagy részét Kalamazoo, Michigan-ben töltöttük. Feleségem, mint az USA Pénzügy Minisztérium Adóhivatali alkalmazottja, én pedig a helyi egyetemen. Két gyermekünk született, Anita 1966-ban, és Philip 1974-ben. Anita és férje Richard (midketten orvosok és jelenleg orvos misszionáriusok a Dél Afrikai Köztársaságban), két aranyos unokával ajándékoztak meg: Marc-al 1994-ben és Paul-al 1996-ban. Philip fiunk és felesége Calire-Marie, 2005 márciusában várnak egy kisfiú gyermeket.

Ahol most a falu áll, gyermekkoromban dimbes-dombos iglicés legelo volt. Elsonek készült egy kerekes kút. Kelet feloli közvetlen göböljárási szomszédunk, a már említett Ruttkay József, egész nyáron segítette a kútépítoket. Ez a kút most a községház elotti teret díszíti, több más megmentett emlékmuvel. Köszönjük azoknak a fáradozását, akik erre gondoltak. Az írott feljegyzések mellett, sírkövek, esetleg rozsdamentes táblákra vésett emlékiratok, épületek és mindennapi felszerelések fognak majd Balotaszállásról beszélni az utókornak. Gondoltam jó lenne megjelölni (ha ez eddig meg nem történt), a magyarázó táblán a parkba hozott tárgyak eredeti pontos földrajzi fekvéset (ezt a Global Positioning System, GPS, segítségével ma már könnyen meg lehet oldani).

Estefelé elbúcsúztunk Németh Vendel Polgármestertol és elindultunk Kunfehértóra. Ahogy elhaladtunk a balotaszállási MÁV állomás elott, a mese azt kívánná, hogy az állomás, ami oly nagynak és szépnek tunt a kis göböljárási fiúnak, most valahogy a fél világ bejárása után, olyan kicsinek és egyszerunek tunjön. Ez lehet, hogy így van a mesékben, de nekem a balotaszállási (gyermekkoromban Göböljárási) MÁV állomás továbbra is gyönyöru és impozáns. Ahogy tovább haladtunk az öttömösi útról az 53-asra és elfordultunk Halas felé, hiába keresték szemeim a szélmalmot. Azt a szélmalmot, amit hatalmas vitorlákkal kiskoromban még a szél hajtott. Micsoda karok, micsoda szomorú nyekergés! Mintha a szélmalom hatalmas vászonnal borított karjai megérezték volna a jövo sorsát. Mert eloször csak a vitorlák tuntek el, aztán a szép kúpos tetobol lapos teto lett, és haragosan puffogó motor kezdte hajtani a malmot. Majd miután beázott a lapos teto a TSZ elnök neki küldte a munkagépeket és így Balotaszállás kevés nevezetességébol egy por halom lett. Sajnos hasonló sors várt az Alsószállási iskolára is, amit könnyelmuen lebontottak. Abból a típusú iskolából már csak kevés van az országban . Micsoda veszteség minden lebontott szélmalom, minden lebontott iskola az utókorra. Ha a MÁV-nak eszébe jutna lebontani a MÁV állomást, mondván, hogy mostmár nincs utas (ami talán igaz is), az egész község álljon ki mellette, hogy ezt a szép épületet megmentsék az utókornak, mint muzeális épületet.

Bár 1952 Balotaszállás megalakulásának éve, nem volt jó számomra, de ahogy mondják: minden jó, ha a vége jó. Az én idomben a mai Balotaszállás csak tanyavilág volt: Alsószállás, Füzes, Göböljárás, Balota és Sashevero. Ma a község központja egy szépen fenntartott széles utcájú falu, iskolával, középületekkel, üzletekkel és egy nagyon szép parkkal. Az állomás épülete távolabbról díszíti a falut. Gratulálok mindazoknak, akik ezt a falut és ezt a községet létrehozták az elmúlt 50 év alatt. Kívánom, és hiszem, hogy Balotaszállás következo 50 éve boldogabb és gazdagabb lesz, mint az elso 50 év nagy része. Isten áldja meg szüloföldem minden lakosát és Polgármesterét.

Köszönetnyilvánítások: A szerzo oszinte háláját szeretné kifejezni mindazok felé, akik ezt a dolgozatot lehetové tették: így Németh Vendel Balatoszállás Polgármesterének, hogy sok elfoglaltsága mellett egy teljes napot ránk szánt, hogy a mai Balotaszállást bemutassa nekünk és, hogy felvetette egy visszaemlékezés megírását Balotaszállás Község 50 éves fennállásának megünneplésére. Továbbá köszönöm feleségemnek Saroltának, hogy türelmesen átnézte a dolgozat egymást követo piszkozatait és azért, hogy igyekezett rábírni, hogy felesleges dolgokat hagyjak ki, többnyire eredménytelenül. A dolgozatot eloször egy ékezet nélküli számítógépen írtam, ami a magyarul olvasást nehézkessé teszi. Ficsorné Széll Eszter, segítségemre volt az egész kézirat újragépelésében. Ebben a herkulesi vállalkozásban kolleganoje, Farkas Ágnes asszisztálta. Köszönet Árpád öcsémnek, aki fontos adalékokkal szolgált Jakabcsics Jeno példás és lelkes munkásságáról és T. Balotaszállás utáni helyzetérol. Kellemes meglepetés számomra, hogy Bajusz Hubáné (sz. Rapcsányi Eszter) és Dékány Mihályné (sz. Rapcsányi Zsófika) feleségem nagynénjei, is átnézték a történetet. Azzal, hogy nem fuztek hozzá semmit, szótlanul is a tények valódiságát hitelesítették.